A trepniugrató nagymester esete
Az igazat megvallva azt sem tudom hogy hol kellene kezdenem a mai nappal kapcsolatos beszámolómat.
Egyrészt azért mert ez a nap most érzékelhetően is 24 órából állt, másrészt azért mert a belesűrített események összetetteb előzmények és beláthatatlan utóvégek rendszerét rejtik magukban.
Előzményként talána legfontosabb Norbi áldatlan autóvásárlási és fenntartási szokásaiból fakad, melynek – ha nem is elsőszámú -, de mindenképp elszenvedő alanya vagyok. Annyit elég tudni Norbi autó választási szokásáról, hogy kifejezetten kedveli a sportos taligákat, főképpen a lehető legmegbízhatatlanabb forrásból szármozó egyedeket. És mint mindannyian tudjuk egy kitiporható lelkű jószág másod-harmad kézből való megvásárlása nem csak fenyeget a felmerülhető problémák garmadájával.
Szóval Norbi, aki egyidejüleg 2 ilyen autót is pártfogol, a statisztikai becsléséket messze túlszárnyalja elszenvedett problémák terén. Ez a hobbija – mert az ember ilyet csak önként és szerelemből csinál – alaphangon is többszázezer Forintot emészt fel havonta, köszönhetően az előnytelen banki szerződések legális létrejöttét és illegalis fenntartását mérhetetlenűl támogató kis hazánknak. Erre természetesen rendszeresen érkeznek a sorstól és persze a “próba-szerencse” hibakeresési elvet valló autószerelőktől szármozó pénzadományozási lehetőségek, olyan magasztosabb elvek mentén, mely egy normál közlekedni vágyó személy számára soha fel nem fogható.
A magam részéről Japánra esküszöm. Ahol az emberek elvi okokra hivatkozva, magától értetődő módon, harakirizik le magukat egy-egy vissza nem térő hibájuk terhétől súlytva, na ott még van remény a szebbre és a jóra. A többi meg már csak mese, amit ma divatosan, marketingnek neveznek.
Jó magam – itt most sok mindennel palástolhatnék, de nem teszem.. – egy Suzuki Swift (fel-, ki-, el-)használója vagyok immáron 4. éve.
Ó, a Jószág! Ó te Drága, Hálás kis Jóság!
A 95ös évben látta meg a napvilágot a kiötlőitől oly távoli, más szentségeknek is évezred óta otthont adó áldott helyen..
Minden kis apró hibája ellenére nem lehet nem szeretni.. Mindig számíthat rá az ember, melyért cserébe szinte semmit sem kér.. leszámítva azt a fránya naftát, melyből szerényen, jól beosztva, vígan elvan hosszú kilómétereken kersztül. Egyébként – bár némi ügyesség és gyakorlás is kell hozzá – akár egy-két kilómétert is hajlandó megtenni a fulladásos halált jelző műszerfal felvillanás után – terepviszonyoktól függetlenül -, pusztán a simogatásnak, édesgetésnek és az ígéreteknek engedve. (első fulladások után lendületből 3masban kuplung fel, majd ha ez már nem segít akkor kettesben és- vagy-akár egyesben. Ha már minden kötél szakadt, akkor még pár száz métert indító motorrol is meg lehet vele tenni. )
Szóval, Norbi fix kiadásai és bizonytalan tulajdonlásai ellenére oda jutott, hogy egy használható autója sem maradt.. Aminek közvetlen következménye, hogy megnövekedett az igénye az én ill. már csak úgy simán a Suzukim társaságára is. Annak ellenére, hogy általában tudom nélkülözni a paripámat, nyilván vetődnek fel egymást metsző igények, főleg, hogy belekezdett kelletlen egy stégépítési projekt be is, az amúgy is sok rohangálást igénylő életvitele mellett.
A mai napom, mint ahogy az elmúlt pár is leginkább Norbi ügyes-bajos programjainak és trepni építő ambícióinak kiszolgálásából állt. Ennek köszönhetően megint átáltam az éjszakai munkavégzésre saját megélhetésem biztosítására, hiszen napközben nincs ilyesmire időm, hiszen millió a tennivalója…
Nem mondom, hogy nem élvezem egyes részeit a dolognak, hiszen számos előnnyel is kecsegtet a nem vállalt, de viselt küldetés-csomag. Ezek közé tartozik Ági és Szabi ide-oda fuavrozgatása (Norbi kicsiny családja), a Mama naponkénti meglátogatása (nem az enyém), mely közben azér csurran-cseppen valami a jóból.
Nem mondanám, ho számító típus lennék, de a rutinnak és megannyi dolognak köszönhetően komplex élelmezési rendszert alakítottam ki, melynek szíves viselői (többek) között az imént említett áldott tehetségű asszonyok.
Ma pl. mikor kiugrottam a itthon töltött másfél órás “kimenőm” után Síkvölgyre a Mamához Szabért és Ágiért, hogy elszállíthassam őket a stégprojekt színhelyére Norbinézősbe, olyan rég nem ízlelt nyalánksággal kínált a Mama, melyel utóljára talán gyerekkoromban találkoztam.. Bébipapi, alias Tejbegríz.. kakaóporosan, kristálycukrosan.. nyam-nyam
Mivel, hogy a mára tervezett munkámat már reggel 8 ra letudtam – mielőtt érkezett volna Norbi az első kérésekkel -, és imádok a Ceni tavon időzni, Ági szélesebb családi körével, főleg ha egy pecabottal ücsörögve nézhetem, míg a szomszédban épül az új stég mások keze-munkájának és rengeteg heggesztőpálca elégetésének köszönhetően (olyan klassz szaga van). Szóval kellemesen elidőztem a szomszédos Báttya-stégen több ringatozó csipesz társaságában, tudva azt, hogy esélyem sincs bármiféle tavi lény meghorgozására, mivel ezek általában nem kedvelik a cölöpveréssel járó, a tavat körbeszaladó fémes ütlegelések muzsikáját.. De hát nem is volt ez annyira fontos.. hiszen megannyi érdekes megfigyelni való van itt is ott is.. A természet szépségének boncolgatásával nem untatnák senkit, de mindenképp ajánlom figyelmébe, minden szórakozni vágyó számára az ad-hock jellegű stégépítés csodáját.
Mikor rendelkezésre álló anyag és eszköz nélkül – ámbár rengeteg sörrel és ötlettel felvértezve – nekilódúl a team az alkotásnak. Azok az eszmefuttatások, azok az elhibázott jelölések, azok a 20cm es korrekciók. És igen! Az elért és el nem vitatható eredmények! Ez ám a valami! A statika szabályaira fittyethányó kreatív munkacsoport szinte a semmiből a semmire olyat teremt, melynek még elméleti kuatásának sem mert soha a közelébe se menni a CERN vagy a NASA.. És én ezt nézem, hallgatom, szaglom és félem a közvetlen közelből! Én ezt nevezem kikapcsolódásnak! Feltöltödik a lelkem hittel, melyet ezeknek az embereknek és az akadályt nem ismerő tenni akarásuknak köszönhetek és csak úgy, ráadásként még egy kis napfényt is magamba szívhattam.
Szabi is hasonlóképp élte meg ezeket az eseményeket.. 12 éves kora ellenére már roppant késség alakult ki benne, hogy éljen a kínálkozó lehetőségekkel.. Ez most leginkább Petike elcsaklizott, lábhajtásos, műanyag kismotorjának vízbeugrasztási, lebegési és feltöltődési tulajdonságainak alapos, vizsgálatában nyílvánult meg.
Az alapos teszteléseknek köszönhetően, olyan technikákra tett szert, mely a szomszédban rendíthetetlenül zajló munkálatokat is képes volt egy rövid időre megszakítani, az uzsiszünetet nem ismerő mesteremberek abszolút figyelmének és elismerésének kivívásával.
Hogy csak egyet említsek: magam is beleborzongtam a híres Rolleres-stégszélen-elakadós atrakcióba, melynek minden mozdulatában és pillanatában ott volt a valódi veszély és a sérülés lehetősége.
De nem.
Elég lett volna egy pillanatnyi koncentrációs zavar, egy be nem kalkulált vízfodrozódás, vagy egy hajszálrepedés a tójáró kerékpárban és már kész is van a baj..
De nem történt semmi rendkívüli, sem az első, sem a sokadik demonstráció alatt sem.
Eközben pompázatos égbolttal és fényefektekkel elkezdett a nap alászállni és hűvösebbre fordulni a hőmérséklet. Igaz, még szívesen próbálkoztam volna a “Hal” kifogásával a későbbiekben is, de elcsendesedet a munka és lassan el kezdett szedelődzködni a társaság.
Szabi rövid mérlegelés után, melynek tárgya az otthoni számítógépezés esélytelensége ill. az esti horgászat Báttyával lehetősége volt, úgy döntött, hogy marad.
Miközben készülödtünk egy ilyen fárasztó nap után megpilledve, szép lassan a haza indulásnak a srácok még egy gyors bicózást terveztek a tó mögötti, salak-rét földöntúli terepén a lebukó nap utolsó sugarainak meglovagolására.
Megrészegedve a diadaltól, félelmet és szófogadást nem ismerve, a két fiú eltűnt a bokrok mögött, hogy egy gyors kis terepezéssel koronázza meg a napot. Legalább addig míg el nem indulnak a hazatérők..
Már mindannyiunkon kiütközött a fáradság, úgyhogy elindultunk lassan kifelé a stégről, mikor is a rét felől roppant jajveszékelés hallatszott. Amire minden felnőtt összeszaladt a hang irányába.
Másodpercek és 50m teltével meg is lett a lárma forrása.
A király ott feküdt roppant kínok közt, kerékpárja kitekeredett formája mellett a réten. Első pillantásra és jónáhanyadik csitításra úgy tünt, hogy a trepniugrató nagymester egy roppant szerencsétlen kormány fordulat után, kificamította a jobb könyökét.
És bár a kitüremkedő, felduzzadó könyök látványa és a fájdalom hangzata túlzott optimizmusnak nem adott okot, én mégis hittem, hogy csak egy ficam lesz..
“A doktorbácsi majd majd kicsit megráncigál, ami nagyon fog fájni, de aztán már sokkal jobb lesz.” Hitegettem, hitegettük Szabit míg szépen kizötykölődtünk a tótól és 10 perc alatt elértünk az ambulanciára.
Azt sejtettem, hogy ez a nem várt dolog még egy kevés ideig eltart majd, de őszintént hittem, hogy még 30p és kilencre mindannyian otthon leszünk szépen, rendben.
Valahogy fel sem merült bennem, de azt hiszem Ágiban vagy Norbiban sem, hogy 3 órával később, minden nyugalmunkat és maradék energiánkat elvesztve, döbbenten hallgatjuk, ahogy ”Sebi” a sebészorvos elmagyarázza, hogy a műtét sikeres volt ugyan, de mivel, hogy ebben a korban ez az egyik lehető legveszélyesebb felkarvég törést elszenvedett lurkó, még számos lehetséges szövődmény árnyékában marad egy jó ideig.. vagy talán.. mert ezt még nem lehet tudni..
..ezt soha nem gondoltam volna..
Azt hiszem ezt még emésztenem kell egy darabig..
